Mindig, mikor ránézek, mintha egy kicsivel nagyobbak lennének a levelei, és egyszer-egyszer új hajtásokat is vélek felfedezni. Igazán örülök neki. Végül nem ültettem át - ez talán az én lustaságom miatt is történt így, meg azért is, mert akkor szét kellett volna választani a 2 citromfát, akik egy cserépben növekednek. Egyelőre maradnak együtt. A piros virágú karácsonyi kaktusz is csodálatos, már vannak teljesen kinyílt virágai és bimbói egyaránt. A 3. meglepetés-virág nevét nem ismerem. Még ősszel kezdett "rosszul kinézni", a tövénél elszáradni. Levágtam és kidobtam a hulladékgyűjtőbe, arra gondolva, hogy belőle már nem lesz újból növény. Anya azonban vízbe tette, abban reménykedve, hogy gyökeret ereszt. Nem örültem neki, mert a locsolókannába tette, amit ezalatt nem lehet használni. De megérte, kivirult, már szép gyökere van, csak a cserépbe-ültetésére vár.
Ma másodszorra voltam fallabdázni az új partneremmel, Erzsivel. Jobban ment, mint múltkor, de Erzsi azt mondta, hogy neki ment rosszabbul. Lehet, hogy mindkettő igaz egy kicsit. Sajnos megint egy picit megsérültem: az egyik ütésnél az ütőt megállította a fal, én meg nekimentem a nyélnek. Vérzett is egy-két cseppet és fájt, még most is fáj. Pont a sípcsontomnál ütött meg. Talán az úszás enyhít rajta.
Haladok az angollal, de nem tudom, hogy jut-e majd mindenre időm (nyelvtan, szókincs...). Megpróbálok azért a lehető legtöbbet eltölteni vele, hogy a vizsga jól menjen. Motivációm van bőven:
- presztizs magam előtt,
- Finnországban is írják a szakdolgozatukat, diplomatervüket,
- nyelvpótlék,
- mások is felnéznek majd rám, elismernek...
Az 1. pont a legfontosabb, a többi nem annyira. Nőne tőle az önbizalmam, aminek híján vagyok. Mások elismerésére, tiszteletére nincs igazán szükségem, csak jól esik: ez rövid ideig tartó örömöt ad. Én a boldogságot keresem.
